Mert a mese valóság

Aug. 2, 2019

Meséld-e a gyermeknek az ijesztő részeket?

Esetleg akkor teszel inkább jót, ha kihagyod a mesékből őket? Felnőtt fejjel végiggondolva igazán ijesztő részletek vannak a népmesékben. Boszorkák, akik meg akarják enni a betérő gyermeket, mostohák, akik megmérgezik, megfojtják mostohalányukat, óriások, akik darabokra vagdalják a főhőst, hogy aztán valaki összeragassza ezeket a darabkákat. Miért kell ilyesmiket hallani egy gyermeknek?

Mi lesz, ha megijeszti, mi lesz, ha majd fél?

A kisgyermek máris fél. Megmagyarázhatatlan szorongás ébred benne számtalan dologtól, amit megfogalmazni talán még nem is tud. Azt viszont érzi, hogy a világ olykor veszélyes hellyé válik, ő pedig túl kicsi ehhez a veszélyes helyhez. Amikor egy mesében azt hallja, hogy rettentő veszélyek támadnak a főhősre, akkor éppen az lesz kimondva, hogy a félelmeit mások is ismerik, nem egyedül az övé a rettegés, nem egyedül neki kell szembenéznie ilyesmivel. Igen, van a világnak veszélyes arca, kár tagadni. De figyeld a mesét! A testvérpár túljár a gonosz boszorkány eszén, Hófehérke csak látszólag pusztítható el az irigység által, az óriások haragja végzetesnek látszik ugyan, de valami a segítségemre siet ugyanebből a világból, és így mégis túl lehet élni. A mesék képei által megfoghatóvá, konkréttá válnak a szorongások, s így, csak így válik majd leküzdhetővé.  Ráadásul a történetből beláthatóvá lesz egy odáig elképzelhetetlen,  előnyös végkifejlet is.

 Az-e a jó a gyermekemnek, ha elveszetten fél vagy az, ha hinni képes abban, hogy  bármi jöjjön is, ki lehet bírni, meg lehet oldani. Igen, jönni fog olyasmi, amit nem várunk szívesen. Ezt nem tagadják a mesék. Úgy általában vége a mesék nem tagadnak semmit. Azt hiszem, kevés ennél őszintébb műfaj létezik.  Fölkészít az életre, annak minden velejárójával együtt. Ne hagyjuk ki a mesékből a gonoszt, a nehézséget, a szörnyeket. Nem fognak kimaradni az életből sem.

Jul. 22, 2019

„ Az öregasszony kicsit föltekintett, majd így szólt: „Itt az idő, leánykám, eredj, végezd a dolgodat!”

A leány fölállt, és kiment a házból. No és hová ment? Átvágott a réten, aztán lement a völgybe. Végül egy forráshoz érkezett, amely mellett három öreg tölgyfa magaslott. Közben a hold kitelve, kereken fölszállt a hegy mögül, és olyan világos lett, hogy akár egy gombostűt is meg lehetett volna találni. A leány az arcához nyúlt, és lehúzott róla egy bőrréteget, majd a forrás fölé hajolt, és mosakodni kezdett.  Amikor elkészült, a bőrt is belemerítette a vízbe, majd kiterítette a pázsiton, hogy a holdfény kiszívja és megszárítsa. De mennyire megváltozott a leány! Ilyesmit még sohasem láttatok! Amint lehullott a fejéről a szürkecsimbók, előbuggyant aranylóhaja fényesen, akár a napsugár, és egész testét beborította, mint egy köpönyeg.  Csak a szeme ragyogott elő, oly tündöklőn, akár a csillagok az égen, és orcáján szelíd pír derengett, mint az almafa virágja.”

(A libapásztorlány a kútnál, Grimm: Családi mesék, Kalligram 2009, 567. o.)

Egy lány leveszi arcáról eddigi bőrét, mert „itt az idő”. Elsőre rémületes lehet ez a kép, de gondoljunk bele a szimbolikus jelentésébe, hiszen tudjuk, hogy a népmesékben minden és mindenki szimbolikus. Mi történik?

Adott egy lány, aki az életében sok fájdalmat kibírt, s arcára rákerült, ránőtt egy bőr, ami rút volt, és eltakarta valódi ábrázatát. De most itt az idő. Ideje levenni ezt a régi bőrt, s újjászületve, eredeti szépségünket föltárva, fölvállalva a világ elé állni.

Mit jelképez a bőr? A bőr határolja a testünket, ez érintkezik közvetlenül a külvilággal. A bőr fogja föl a támadásokat, sérüléseket, határvonalat alkot köztünk és mindenki más között. A bőrön belül mi vagyunk, kívül a külvilág. A bőr a kapcsolatunk ezzel a világgal.

Érnek bennünket sértések, fájdalmak, kapunk sebeket , nem csak fizikai értelemben. Védekezünk ellene, lesz egy olyan bőrünk, ami elrejti a valódi lényünket, megvédi azt. Kerítés, ami távol tart, de kilépni sem enged onnan. Szükséges? Abban az életszakaszban bizonyosan. De meg kell hallanunk a bennünk élő bölcs öregasszony hangját, aki figyelmeztet arra, hogy jeleket kaptunk, hogy itt az idő megválni ettől a védőpajzstól, letenni, s innentől látszani a világ számára. Mert már kész vagyunk rá. Mert innentől bujkálás, az önfelvállalás elutasítása volna a védőréteg mögött maradni.

Újjászületés ez a javából. Levetem a régi arcomat, és a forrás, a kút vizében életre keltem, megfürösztöm az újat, ami mindvégig ott várakozott bennem. Régi arcommal is megbecsüléssel bánok, hiszen amíg szükségem volt rá, híven szolgált. Megmosom azt is, majd holdfényben fürdetem, ugyanúgy, mint az újat. Tisztelem magamat. Merek a világra jönni. Merem az életemhez az arcomat adni, része leszek a világnak.

A holnapi naptól a Nap az Oroszlán csillagjegyben tartózkodik, amelynek uralkodó bolygója a Nap. Jó alkalom ez arra, hogy átgondoljuk, vajon mi mennyire élünk egy régi, rút, hamis bőr alatt? Mennyire léptünk már ki valódi énünkkel a világba? Mennyire vagyunk bátrak annak lenni, akik valójában vagyunk?

Itt az idő, ahogyan a bölcs öregasszony mondta. Itt az idő, hogy végezzük a dolgunkat.

 

 

Jul. 11, 2019

Ki is az a 13. tündér?

Ugye mind emlékszünk Csipkerózsika történetére?

A várva várt kislány megszületésekor a király nagy ünnepséget rendezett, de azzal az indokkal, hogy csak 12 teríték van a palotában, a 13. tündért nem hívta meg az ünnepségre. Ám ő mégis megérkezett. Megérkezett, és átokkal sújtotta az újszülött kislányt.

De ki is ez a 13. tündér, javasasszony?

Azt hiszem, sokan találkoztunk már azzal a mondással, hogy amit nem élünk meg, az előbb-utóbb nem hagy minket élni.

Amit nem élek meg, az a 13. tündér. A 13. tündér az a része a személyiségemnek, amelyet száműztem, amellyel nem akarok együtt lenni, amelynek a létezéséről nem veszek tudomást, és még meg is magyarázom, miért nem áll módomban vele foglalkozni. Hiszen csak 12 aranyteríték van fenséges palotámban.  Neki már nem jut belőle.

Mégis ki vagy mi lehet ez a 13. tündér? Lehet, hogy van ilyen neked is? Mennyire engedsz meg magadnak bizonyos érzelmeket? Mersz-e haragos, elkeseredett, önfeledt, felelőtlen, könnyed vagy akár zabolátlan lenni? Mennyire éled meg teljes egészében azt, aki Te vagy? Teret adsz-e legmélyebb tulajdonságaidnak, vágyaidnak, törekvéseidnek, vagy megpróbálod elhallgattatni, elnyomni őket?

Ideig-óráig sikerülhet ugyan, azt hiszem, mégis jobban jársz, ha inkább kitalálod, hogyan ültesd asztalodhoz az elkergetett tündért. Mert tulajdonságaid csak akkor lesznek hasznodra, szolgálatodra, ha a megfelelő módon kezeled őket. És az nem az elfojtás, hanem a megértés, elfogadás útján keresendő.

Talán furcsának tűnik a kérdés, mégis gondolkodj el kicsit: ki, mi a Te 13. tündéred?

 

 

Jun. 22, 2019

A természet ezekben a napokban a fényt, a világosságot ünnepli. S ezt ünnepeljük mi is, a természet gyermekei, jobb esetben egész életünkkel.

A fény, a tűz megőrzése, gyújtása a meséknek is fontos motívuma. Benne van ebben a szimbólumban maga az élet, az életerő, de a megtisztulás, a szellemi ragyogás is. Benne van a szeretet melegségének ereje, a mindeneket egybekovácsoló erő, ami nélkül a világunk darabjaira hullik. Ha a tűz kialszik, az életed kerül veszélybe.

Márpedig a tűz olykor kialszik. Talán azért, mert nem vigyáztunk rá kellőképpen, talán azért, mert valami az ártalmára van, vagy rátörnek a sötétség erői. A fekete havas című magyar népmesében például egy sárkány képében, amely itt a sötétség teremtménye, hiszen víz alatt, föld alatt él. Olykor szembe kell a sárkánnyal is nézni. Szembe kell nézni mindazzal, ami mibennünk is rejlik, s van, hogy a szembenézés kevés, le is kell azt győzni. A harc hosszú lehet, nehéz, és érhetnek minket veszteségek. Akár a tüzünk is kihunyhat közben. Hányszor, de hányszor éreztük már, hogy ugyan sikerült győznünk egy élethelyzetben, de valami meghalt bennünk közben!

Mit tegyünk ilyenkor? Erre is választ adnak a mesék.

„…alighogy az idősebb királyfiknak bekoppant a szemük, jött a hétfejű sárkány, s a hét szájából szakadt a láng hét rőffel előre.

- Gyere, gyere - mondá a kicsi királyfi -, emberedre találsz! - Hej, hogy megküzdöttek, hogy megerősködtek, de hogy! Még a föld is rengett belé, ahogy össze-összecsaptak, de a kicsi királyfi bizony nem költötte fel a bátyjait. Meggyőzte ő egymaga is a hétfejű sárkányt. Hanem aztán ennek annyi vére folyt ki, hogy csakugyan egy égő szikra sem maradt a tűzből.

- Hm, hát most mit csináljak? - tanakodott a kicsi királyfi. Az acél megvolt, de a kovát valahol elejtette: hogy csinál most tüzet?

Ő bizony egyet gondol, s felmászik egy magas fára, hátha lát valahol tüzet. Majd arra megy aztán, s kér egy szem parazsat. Mindjárt fel is mászott egy fára s annak is a legmagasabb ágára, onnét széttekintett. Nézett, nézett sokáig északra, keletre, nyugotra, délre, de nem látott tüzet sehol. Messze, messze, jó háromnapi járóföldre, egy rengeteg havasban mintha pislákolt volna valami lángocska, node ezt ugyan reggelig meg nem járja. "Pedig ott bizonyosan nagy tűz lehet" - gondolta magában.

Gondolkozott, tanakodott, s addig gondolkozott, addig tanakodott magában, hogy mégiscsak elmegy oda, ahol az a tűz van…” (A fekete havas, Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág)

 

May. 17, 2019

Minden lény fájdalma gyarapítja a világ fájdalmát, és ebben a világban élsz te is. Miért szaporítanád, miért ne csökkentenéd ezt a szenvedést? Miért bántanál másokat, hogyha segíthetsz is? 

Minden mesehős, aki követte ezt az elvet, célba ért, s mind elbukott, aki nem. Utunk során folyton dönthetünk, hogyan cselekszünk.

„…látja, hogy egy ökörnyomban kínlódik, vergelődik egy kicsi halacska. Megszólal a halacska, mondja a királyfinak: - Szabadíts meg innét, te jó legény, vígy a folyóba, mert itt meghalok! A királyfi kivette a halacskát az ökörnyomból, s vitte, míg egy folyóhoz nem ért. „  (Az aranytulipán)

„De az a kutacska rendetlen, elhanyagolt volt. Azt mondja a kutacska neki: - Hova mész, te leányocska? - Megyek hosszú útra, szolgálatra. - Gyere ide, takaríts ki engem szépen, meglásd, mikor hazatérsz, jótettedért jót kapsz. Akkor a leány szépen kitakarította, kimerte az állott vizet belőle, és továbbment.” ( A szorgalmas és a rest leány)

„Ismét útnak eredtek hát, mentek, mendegéltek, egyszer csak egy odvas fát láttak az út mentén. Méhek fészkeltek benne, és a lépjükben annyi méz volt, hogy kicsordult belőle, és végigfolyt a fa derekán. Nosza, megörült a két idősebb testvér! Tüzet akartak rakni a fa alá, hogy majd kifüstölik a méheket, s mind megszerzik a mézet. De Tökfilkó szétrúgta a kis máglyát, amit összehordtak, s nagy mérgesen kiáltotta:

- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!”

(Grimm: A méhkirálynő)

 

A világot egységben szemlélni, magamat nem elkülöníteni más lények boldogulásától és gyötrődésétől, velük együtt, őket is emelve haladni a célom felé nem mindig könnyű. De sosem marad észrevétlen.