Mert a mese valóság

Sep. 3, 2020

 

Az örömmel, szeretettel végzett tevékenység áldást hoz mindenkire, nem csak azt azt végzőre.

Bármi, amit el szeretnél érni, könnyebben megvalósul, ha nem erővel, akarattal, hanem nyitottan, boldogsággal közelítesz hozzá. Add a példádat. Add a szívbéli lelkesedésedet, s mások is részesülni vágynak majd ebből az élményből.

Kedvetlen vagy? Fáradt és érdektelen? Keresd meg a magad táncát. Keresd meg, mi az, aminek végzése közben táncot jár a lelked, s kezdd el. Egyszerűen csak kezdd el.  Ott él benned is Csilingelő Tündér Margit.  Van egy részed, ami vágyik a boldogságra, könnyedségre, egy részed, ami boldog s könnyed, ha ránézel, észreveszed. Figyelj őrá. Nézd, ahogyan táncol, s engedd becsatlakozni az egész lényedet.

Az élet él és ünnepel. És te magad vagy az élet. Alkoss. Élj. Mutasd meg magad. Légy bátor. Táncolj.

 

(Inspiráló mese: Táncon szerzett királyság - dán népmese)

„Csilingelő Margit táncolni kezdett. Gyönyörűen járta a leány. Járta gyorsan, mint a vihar, aztán lassan, mint a csörgő patak, pici lába a gyémántos cipellőben alig-alig érte a földet, szőke haja, mint az esti felleg úszott utána… A király csak nézte, szeme a gyönyörűségtől villámlott, elfelejtett ásítani, majd egyszer csak Margit elé állt, s elkezdte aprózni a tündérek táncát.”

 

 

May. 24, 2020

Érezted-e már azt, hogy elég volt? Elég volt a szívedet abroncsként szorító félelemből, a magányból? Hogy valaminek most történnie kell, jönnie kell valakinek, aki megfog, kiemel, melléd áll, egy kicsit átveszi a kereszted.

És nem történt semmi.

Senki nem jött, nem állt, nem emelt, senki nem segített. Egyedül voltál. Végtelenül egyedül.

Ismered A méhkirálynő című mesét? Tökfilkóról szól.

„Harmadnap Tökfilkóra került a sor. Kora reggel nekilátott a munkának, keresett-kutatott a sűrű mohában, de hiába, nehéz dolog volt ez, nagyon lassan ment. Látta szegény fiú, hogy nem viszi sokra, elbúsult a sorsán, leült egy kőre, és bánatában sírva fakadt. Hát ahogy ott ült és búsult, valami neszezés támadt előtte a fűben. Fölnézett, s mit látott? Jött a hangyakirály ötezer hangyával glédába sorakoztak, aztán rajta! - szaporán, sürögve-forogva hordani kezdték Tökfilkó lábához a csillogó gyöngyszemeket. Nem telt bele sok idő együtt volt mind az ezer. Akkor a hangyakirály odaállt a gyöngyrakás mellé, tisztelgett a csápjaival, s azt mondta:

- Megmentetted az életünket, hát mi is megmentettük a tiédet. Azzal, ahogy jöttek, egykettőre el is tűntek a fűben.”

Elbúsult a sorsán, és sírva fakadt.

De fölnézett. És ez megváltoztatta a sorsát. Mindig nézz föl, mindig tekints ki a bánatodból, sanyarúságodból! Igen, elmerülhetsz a szomorúságban, ha okod van rá, de sose felejtsd el, hogy nem vagy egyedül, hogy bármikor, bárhonnan érkezhet segítség. Figyeld a hangyákat. Figyeld a legapróbbat, mert nem tudhatod, nem éppen őnála van-e a megoldás kulcsa. Lehet, hogy a segítséget kívülről várod, pedig benned van. Korábban már fölfedezett, megsegített, táplált tulajdonságaidat vedd észre, amikor nehéz helyzetben vagy. Minden, aminek erőt adtál valaha magadban, kiemelhet a szorultságból. Csak vedd észre a neszezését, bármilyen apró, bármilyen halvány, és innentől hagyd magad rá. Hangyák, kacsák, méhek, rókák… lényünk ösztönös szintjén élő segítőink, akik felbukkannak, ha tudják, hogy fontos az érkezésük.

Nem vagyunk egyedül. Ha korábban megetettük őket, rájuk mindig számíthatunk.

(mese: Grimm testvérek: A méhkirálynő)

 

 

Mar. 26, 2020

Átmeneti időket élünk. Nem győzzük eleget emlékeztetni magunkat  arra, hogy a mostani helyzet, a mostani  intézkedések átmenetiek. Most nem érdemes mélyen belegondolni, hogy „mi lesz, ha…”, hiszen egyértelmű, hogy nem tudjuk, mi lesz.

Csakhogy nem volt-e ez így eddig is? Életünknek mely percében állíthattuk, hogy márpedig mi tudjuk, hogy holnap mi lesz? Nem tudtuk sosem. Reméltük, hittük, féltük, vártuk, kerültük, sürgettük, de tudni nem tudtuk sosem.

Mindennapjaink átmenetiek. Ebből a szempontból semmi nem változott, talán csak most jobban tudatosul bennünk ez a fölismerés. Élünk. És ezzel lehetőséget kaptunk bármire. Élünk, áramolhatunk a nagy folyóban, láthatjuk a csillagokat, érezhetjük a szelet. Engedhetjük, hogy táncba vigyenek magukkal minket. S hogy mi lesz holnap? Majd meglátjuk. Majd alkalmazkodunk, majd találunk valamennyi fényt benne.

Mindenki került olyan helyzetbe, amikor nem maradt más, mint azt mondani: Egy életem, egy halálom, megpróbálom. Egy életem, egy halálom… azaz nem tudom ugyan, mi lesz, mi várható, de itt vagyok, állok elébe, bízok önmagamban, hiszem a világ magasabb rendjét s teszem a magam dolgát benne. Így léphetek egyre tovább, egyre magasabbra a fejlődésben.

Olvassatok népmeséket. Olvassátok el Az aranyszőrű bárányt, a Zöld Pétert, a Hű szolgát, a Világszép Vasziliszát  és ami még szembejön veletek. Átmeneti időkben a belső stabilitásukat életre hívó hősöket találtok bennük.

 

Mar. 19, 2020

Nem kell mindent megmenteni. Vannak dolgok, amiknek az idejük lejárt, s nem visz sehová, ha tíz körömmel kapaszkodunk beléjük. Mindannyiunk életében adódnak olyan helyzetek, amikor nem tehetünk mást, mint minél kisebbre csökkenteni a veszteséget, s megoldani a szép, békés lemondást, elválást, elengedést. Fontos, hogy tudjuk, nem mindig minden megmenthető. A fejlődés része az is, hogy új rend alakul ki, amikor a régi ideje lejárt.

„Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy király. Ez a király olyan nehéz betegségbe esett, hogy hiába hívták össze a világon amennyi csudadoktor volt, egy sem tudta meggyógyítani. Volt a királynak egy öreg vadásza, egy soktudó ember. Ez egyszer fölment hozzá, s azt mondta: - Felséges királyom, többet a doktorokra ne költsön, mert úgysem tudják meggyógyítani; hanem ha valaki fölmenne annak a nagy cseresznyefának a tetejébe, amelyik felségednek a kertjében van, s onnan ledobna egy cseresznyét, felséged egyszeriben meghalna szép halállal, s legalább többet nem kínlódnék. Mondta a király: -Ó, de jó volna, ha úgy lehetne, mert igazán megelégeltem a sok s nagy szenvedést!” ( A beteg király – magyar népmese)

Figyelitek? A király nem rimánkodik, nem küzd olyasmiért, ami fölött eljárt az idő. Hallgat a vadászra, aki a népmesékben többnyire pozitív értékek hordozója. Ő az, aki az erdőben élet és halál ura, aki képes eldönteni, mi érett meg a pusztulásra, s mit érdemes még támogatni ahhoz, hogy teljes életet éljen.

A király hallgat erre a szóra, s nem áll a változás útjába. Bölcs ez a vadász, de bölcs a király is, távolabb lát az orránál, fölismeri a valódi helyzetet, értékeket.

Mindannyiunkban él egy öreg vadász, és olykor megbetegszik a király bennünk. S ha ráhallgatunk a bölcs vadászunk hangjára, megtudhatjuk, hogy érdemes-e életben tartanunk, vagy törődjünk bele, hogy meghal szép halállal, s a helyét – bár talán küzdelmek után -, de átveheti egy új király, új lehetőségekkel.

„Azzal kifordult az ajtón a fickó legény, egy szempillantásra felmászott a fa tetejére, ledobta a cseresznyét, aztán mentek le mind a hárman. S hát, amikor leértek, éppen temették a királyt. Temetés után a két legény kétfelé osztotta az országot. Az, amelyiknek nem volt felesége, elvette a királykisasszonyt, s még ma is élnek mind a négyen, ha meg nem haltak.” ( A beteg király – magyar népmese)

 

Feb. 29, 2020

„…Mert a lelkünk is halandó; olyan a mi életünk, akár a gyenge nádszál: ha egyszer letörik, nem hajt ki többé. De az ember lelke halhatatlan, akkor is él, amikor a teste már rég elporladt.”

(Hans Christian Andersen: A kis hableány)

Az asztrológiai év utolsó jegyében, a Halakban járunk. A Halak jegyre jellemző, hogy erősen kötődik lelkileg minden élőhöz, minden létezőhöz. Átérzi mások fájdalmát, akár az óceán egy  cseppje, amely nem különül el magától az egésztől, az óceántól. Átmossa minden érzés, s ha nem vigyáz, könnyen elsodorhatják a túl nagyra nőtt hullámok. S ő közben, akár a halak, akár a kis hableány, csöndben van, nem beszél.

Ismeritek A kis hableány meséjét? Márciusban különösen jóleső újra elolvasni, s elmerülni a sorok mély, megnyugtató hullámaiban:

„Messze kinn a tengeren kékséges kék a víz, akár a búzavirág szirma, s átlátszó, mint a legtisztább üveg.”